Warning: array_rand(): Second argument has to be between 1 and the number of elements in the array in /var/www/lendemaindeveille/data/www/wiresummit.org/wp-content/plugins/oc-link-indexer/indexer.php on line 47
Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /var/www/lendemaindeveille/data/www/wiresummit.org/wp-content/plugins/oc-link-indexer/indexer.php on line 80
Ma van a Nemzeti Mókusértékelés napja. Mi'Újra azt kéne töltenem, hogy a napot minden jó dolog ünneplésével töltik, amit a homályos kis lények értünk tesznek, vagy én'm elhitette velem. Itt'a lényeg, én nem't becsülje meg a mókusokat. Alig tűröm őket. Ez nem volt'Nem mindig volt ez így, azt hittem, aranyosak. A pokolba, én'd alkalmanként még ennivalót is hagyjon nekik. De ez még a Pisztácia előtt volt.
A pisztácia mindent megváltoztatott számomra. Egy nap a kanapémon lógtam, és a saját dolgommal foglalkoztam. Épp most értem vissza egy finom ebédről a New Jersey -i South Orange -i Városháza Deliben. A városháza csemege az eredeti Sloppy Joe otthona, egy hatalmas szendvics, amely kétféle húst, három szelet rozskenyeret, káposztasalátát, sajtot és házi orosz öntetet tartalmaz. Ez nem't a szar, hogy Adam Sandler régen énekelt.
A lényeg az, hogy az étkezési kóma határán voltam, amikor egy mozdulat a konyhában megakadt a szememen. Egyedül voltam, nem kellett volna'nem mozdult semmi. Aztán elfordítottam a fejem, és találtam egy kis kis mókust, aki rám bámult a konyha padlójáról.
"Mi a fasz?!" sikítottam.
"Mi a fasz?!" A mókus egyértelműen elmondta az arckifejezésével.
Állni kezdtem, lassan, bután azt gondolva, hogy megkaphatom a cseppet a kis fürge rágcsálón. A leghalványabb ötlet nélkül, hogy mit tegyek, ha sikerül elkapnom a kis srácot, elindultam utána, és ő csapódott.
én'nem vagyok gyors ember, és én'Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy gyors mókus volt, de elmondhatom, hogy biztosan pokolian gyorsabb volt, mint én. Lelépett a folyosón a hálószobába. Kergettem és becsaptam az ajtót, amint beléptem a hálószobába. A terv az volt, hogy kinyitjuk az ablakot, és amikor meglátjuk az esélyt a szabadságra, a mókus rögtön átugrik, és minden probléma megoldódik.
Nem ez történt.
A mókus tábort létesített az ágy és néhány műanyag kád között. Elásta magát és megerősítette pozícióját. Ez nem egy egyszerű eset volt, amikor a mókus boldogan távozott időben, hanem ostrom volt. A hálószobába szorítottam, és egy elérhetetlen zugot talált.
Ekkortájt kezdtem világosan gondolkodni. Nem rendelkeztem egészségbiztosítással, és a mókusok, bármennyire imádnivalóak is, elég csúnya következményeket hordozhatnak karcolásaikkal és harapásaikkal. Páncélra volt szükségem. És fegyverzet. És csalit. Így elhagytam a hálószobát, gondosan meggyőződve arról, hogy a kis bogarak nem'ne kövessen ki a szobából.
A sarkon lévő bodegánál megkérdeztem a pult mögött álló férfit, hogy szerinte a mókusok mit akarnak enni. Miután 30 másodpercig tűrtem egy néma, jeges pillantást, úgy döntöttem, hogy a pisztácia lesz a csali. A döntésemet a saját nassolási vágyaim befolyásolták, az biztos! De ez nem sikerült't azt jelenti, hogy a mókus nem'nem ugyanolyan ízlésű a rágcsálnivalók, mint nekem.
Visszatérésem után megbizonyosodtam arról, hogy teljesen lefedem magam. Harisnya sapka lehúzva, kapucni felfelé, kezek az ujjakba húzva. Fogtam a legközelebbi holmit egy alabárdhoz, egy Swifferhez, és újra kinyitottam a hálószoba ajtaját, amely harcra készült. Röviden, patthelyzet volt. Erősítésre lenne szükség, ha valaha is újra használni szeretném a hálószobámat.
Hívtam néhányat. Felhívtam az állatvédelmet, nem'semmiféle segítség nem lesz. Pénteken délután 4 óra volt'hazamentem hétvégére. Tweeteltem a polgármesternek, ő gúnyosan azt válaszolta, hogy nem tehetem't összeomlik a házánál. Aztán felhívtam az A-csapatomat.
Volt egy videós, aki rögzítette az összes őrültséget. Egy barátot, aki elsősorban a bajok felbujtásáról ismert, behozták pisztáciát az ablakon keresztül, okok miatt. Két ember megjelent egy pár kutyával, az egyik vak. Ott volt a két legnagyobb mániákus, akiket ismertem, akiknek véletlenül volt jó nevük – Jesse James és Pók. Készen álltunk a harcra.
A pisztácia ravasz volt. Leparkolták, de miután megrozsdásodott, körbeugrott a szobában, lepattant a falakról, majd visszatért a biztonságba, messze attól, ahol bármelyikünk elérheti őt. Több próbálkozás történt, sok nevetés és sok idióta mozdulat. De Pisztácia nem't ki akar menni az ablakon és visszatérni a vadonba.
A dolgok kezdtek elkeseredni. Elvesztettük a hitünket. Nyugodtan meg kellett győznöm a barátnőmet arról, hogy költöznünk kell. A lakásunk már nem a miénk volt, Pisztácia élt ott. Legalábbis addig, amíg ki nem ültették, mert makkban próbált lakbért fizetni.
Aztán a mániásom, szalmakalapon kívül (ami szerencsét hozott?) És egy törülközővel nem volt felfegyverkezve, végül arra kényszerítette Pisztáciát, hogy gondolja át a beltéri életet. Amint Pisztácia búvárkodott a szobában, végül kapcsolatba lépett a törülközővel, a mániákusok szorosan meghúzták, és a pisztácia kiment az ablakon! egy szeméttárolóból merült ki, közvetlenül a csapat többi tagja előtt. Ahogy tapsoltunk, az aranyos kis mókus szaladt át az utcán. Szeretem azt gondolni, hogy hazament a családjához, és arról beszélt, hogy hét emberből és két kutyából álló rongyos csapat kellett ahhoz, hogy kilakoltassa a beltéri nagyvilágból. Szeretem elképzelni, hogy a Pisztácia hódító hősként viselkedik, a kalandor, aki bátran ment oda, ahová még nem ment mókus.
Néhány ilyen tetoválás a pisztáciára emlékeztet. Látom a szem csillogását, a vágyat, hogy betörjenek a beltérbe. Érzem, hogy megemelkedik a vérnyomásom, kissé izzad a tenyerem. Aztán eszembe jut, hogy az'csak tetoválás és minden rendben.
Tehát összefoglalva: nem't becsülni a mókusokat. Még a Nemzeti Mókusértékelés Napján is. De Pisztácia, az a kurva, kiérdemelte a tiszteletemet.